Vajon miért a magány az egyetlen személyiségformáló? Miért csak akkor érezzük azt, hogy teljesek vagyunk, de mégis pocsék szarul? Vajon miért válunk magányossá, ha közben nem is akarjuk?

        Gondolataim közben leporladt a szivarom hamvas vége. Mint a vég hamva, úgy porladtam magányomba. Mondhatnám, hogy de szép az élet, de olykor miért olyan melankolikus?
Talán a világ nyom el minket, talán mi magunkat, s lehet, hogy mindkettő. Segíteni akarunk másokon, a világon, de nem tudunk, sőt mindinkább önmagunkba roskadunk.

Amikor egyszer egy buddhista jógit megkérdeztem a világról, és felvetettem a világmegváltó nézeteimet, képen röhögött.
Rám nézett, és azt mondta: „Miért akarod te megváltoztatni a világot? Azt hiszed képes vagy rá? Hiszen még önmagadat sem ismered!”
Erre én azt feleltem, naivan, hogy igen is ismerem önmagamat, a személyiségemet, az élet értelmét, azt hogy mit akarok, hogy ki akarok lenni. Azt hittem, hogy a világ közel áll hozzám és én őhozzá.
És most itt ülök, mint egy rakás szerencsétlenség, és nézem az előttem hullámzó két utat. Jobbra vagy balra? Egy világ mely berekeszt, s egy világ mely kívül hagy. És mindezt egyedül? Bár, ha jobban megfontolom, a magány az egyetlen fegyverem, amely segít a választásban. Hogyan tudná ezt más eldönteni helyettem, vagy segíteni nekem, amikor még azt sem tudom, hogy hol állok, nem hogy hová tartok.

      A Világunk egy börtön, ezzel még a kedves jógi is egyetértett, de hozzá tette, hogy a legcsodálatosabb. Hiszen az egész világ egy jól megtervezett, gondosan létrehozott egyensúly, melyben ide-oda ingázunk. Egyszer jók akarunk lenni, máskor rosszak, de valahogy sosem jön össze. Meg aztán kit érdekelne, ha végül is összejönne? Micsoda badarság, hiszen Isten bennünk van. Teremtünk és pusztítunk, ápolunk és tönkreteszünk.  De ha mindez így van, akkor mi a frászt keresünk mi itt?

Kedves jógi barátom ötleteként, rádöbbentett az élet két helyes útjára. Vagy az egyik úton haladok tovább magányomban, és e világon segítem át az embereket a helyes útra, vagy a másik úton haladok tovább ugyancsak magányomban, e világban, de egy felsőbbrendű univerzum keretében. Gondoltam - ki érti ezt a zagyvaságot, hiszen azért hajtok, hogy a páromnak, a barátaimnak, a családomnak, másoknak és nekem jó legyen.

A jógi szavai furcsán csengtek, de volt benne ráció. Ugyanis mindenki maga dönti el, hogy milyen életet él, viszont annak, aki meg akarja menteni a világot, jobb esetben nyamvadt 90 éve van rá, és utána mindennek vége. Élete utolsó perceiben magányos és elégedetlen lesz, úgy érzi többre hivatott, de keveset tett. Élete során sosem éri utol önmagát, de idősödve már másokat sem.

Furcsa, de megtekinthető, hogy míg egyesek hatalmas képességekkel születnek, mint médiumok, energiagyógyítók, jógik, de Jézus és Buddha is, mások hajtanak a börtön szabta korlátokban az emberiség megmentése reményében. Ez csupán egy illúzió – gondolnánk –, de inkább mondanám irányításnak. Az ember elméje a legtökéletesebben irányítható szerv és bármit elhisz, bármit áttranszformál. Senki sem kéri, hogy hagyjuk el az e világi utat, de azt sem, hogy ne építsünk fellegvárat. Az ember élheti a két útját egyszerre is, építheti e világi életét, és kitörvén a börtönből a spirituális életét is egyaránt.  

S visszatérhetek én az emberiség spirituális megmentőjeként? Vagy tán nincs is értelme, hiszen mindez tökéletes? De…

      Cserben hagy az elmém, s csak azon gondolkodom: „vajon melyik utat válasszam?”
Kialudt a szivar, elporladt az ihlet…